Nagy Zopán
Belevetíteni a lefotózott vetítésbe – és lefotózni a vetítés fotózását (amelyről, eközben: szinte állóképpé lassított filmfelvétel készül), amit diafilmre is dokumentálunk, hogy majd vetíthető legyen – s amit később lefotózhatunk, miközben annak fotózásáról is film készül, melyre majd ismét állóképe(ke)t vetítünk… – Diavetülés… – Ámde, írni is kell (bizonyos) fotózásokról, és le kell (folyamat)fotóznunk azon írásainkat, amelyek alól a (bizonyos) művek, mint életszakaszok sejlenek föl, biokémikus kipárolgásokkal, mikroorganikusan, hogy majd az életmű, a „retro-spektrum” mozaikdarabjainak kivetülését ismét dokumentálhassuk – és a reproduktumokat szkennelve, archiválva adjuk át a Nagy Időkapszula egyik tér-fiókjának, melyből (esetlegesen vagy tudatosan) majd, az újra-érlelődött, nemessé felejtődött anyag: jövőbeli tereknek, lelkeknek, atmoszféráknak, elméleteknek (ismételten) feltárható lehessen…
Amit majd mások, máshogyan dokumentálnak, és helyeznek be újabb felejtés-, illetve emlékezéskapszulákba… – Hogy majd az aszalódáson-táguláson, a technikai bravúrokon, az ért(h)etetlenség gátjain túlmutatva, az értelmet (ön)ironikusan is birizgálva, monumentálisra vetülve: tovább-lüktessen…
Herendi Péter sajátos kitárulkozással, speciálisan rendezve, szisztematikusan installálva, de a kronológiai kötelékektől fölszabadítva, „kortalan” dimenziókba ágyazva teríti elénk életmű-részleteit.
Idő-kapszula, kor-rajz… Negatív plakát-magányból kipárolgó, közkinccsé fixált neo-retrográfumok! Az ezred-század-elő: elő / élő-legezett fiktív-retrospektív Mozaik(on)jai… 29 év és sok-sok hó, nap: átjárása, átfedése, feltárása…
Archaikus technológiák, alternatív megoldások, egyedi, definiálhatatlan kép-teremtmények változatos találkozása zajlik eme tér-időben. Egyetlen személy sokféle én-képzetének és szaktudásának eredményei épülnek itt Egységgé, egyetlen Nagy lélegzet-labirintus elemeivé: idéző- és „időző-jeles” jelenségvilágunk folyamának „jelenlegi” partszakaszára kiterítve… Mindez: analitikus ön-felmutatás, illetve (mű)tárgyiasított el(v)vonatkoztatás: a szerző egyik kedvenc kifejezésével élve…
A Valóság jelölésére a buddhizmus a Sunya (Űr) szót, vagy a Tatháta (ilyennek lenni) kifejezést – is – használja. Tat (szanszkrit): Az. – Olyan egyszerűen és őszintén
(és akár nyersen), ahogy egy kisgyerek mutatja.
A fénykép, a corpust (amire szüksége van a nézőnek): visszavezeti a tárgyra, így a képen az „esemény” – állítólag – nem lép túl önmagán… Ezt az állítást valószínű, hogy Herendi Péter nem teljesen így gondolja, vagy egyáltalán nem gondolja így, miként (már 1833 körül) Fox Talbot sem vélekedhetett ekképpen, amikor a Comói-tó partján az áttetsző lapokra készített vázlatrajzokat kevésnek tartotta – és túl akart lépni az egyszerű rajz-másolatok lehetőségein… Azóta sokféle lépést, kísérletet – és visszalépéseket is megéltünk már. Nincs „megoldás”, ezt régóta tudjuk. Folyamat van, melyben az individuum: az éppen neki tetsző, esszenciális megoldásokat, öröm-szigeteket részesíti előnyben, ha éppen nem a trendek hatása alatt hajt fejet, melyek többnyire: kreatívnak tűnő, ideiglenesen működő, csoportos közmegegyezések által létrejött (látszólagos) értékek foszlányai…
Egy kis fotó-corp(u)s, egy kis tautológia:
A fényképész, a fotó- illetve fényművész: az Operator, a néző: a Spectator,
a cél(tábla), az ábrázolt, a tárgy által kisugárzott „mintakép”: az Eidolon.
Eidosz, eidetikus = belső látóképesség. Ez lehet a fotográfia Spectruma.
Spectaculum = valaminek a „szelleme”, és amit még hozzáad…
Tehát, ezek szerint: néző nélkül nem létezhet egy-egy műalkotás mágiája?! –
A kérdő- és felkiáltójelek pontjaiban (vagy más tömörségben, mélyedésben, átszakíthatóságban… ki-ki megtalálhatja az átnézés (sajátos) lehetőségeit.
Szténopé: kis lyuk, amin keresztül lesünk. Oda – és vissza, talán önnön nyílásainkba, szakadékainkba, odvainkba, zsigereinkbe, elme-járatainkba: a képfeltárás képességein (képtelen módokon is) képzelődve…
Punctum: szúrás, kis lyuk, kivágott seb… (A fénykép punctuma az a „véletlen valami”, ami belénk szúr, vagy sebet okoz… Qui me point: ami megtör, megsebez.
Ponctuation: pontozás, érzékeny pettyezés.
Aventure: kaland; advient: „elér hozzám”; m’anime: föllelkesít; je l’anime: életre keltem… – Ekképpen elmélkedett és írogatott Roland Barthes is, aki a kép-boncolások mesterévé vált fotográfiai esszéiben…
Studium (latin): az az emberi érdeklődés, ami a képek iránt érzett intenzitást generálja…
– – –
Intermezzo: az emberek éppen a fotográfia megjelenése előtt beszéltek legtöbbet a Double- avagy a Doppelgänger-jelenségről*.
* A Doppelgänger hasonmást jelent és olyan kísértetre vagy éppen szellemre utal, amely nem vet árnyékot és az élő személy pontos mása, vagyis mondhatni a megkettőződése.
Bizonyos-bizonytalan elmélet szerint: önmagunk változó hasonmásai vagyunk, saját emlékeink (alig észrevehetően) variálható projekciói…
– – –
Herendi Péter „biografémikus” („életrajz-szerű”), önvallomás-mozaikja: egyféle szellemi kirakós-játék is, melynek képkockái, rétegei mögött, más síkokon, az életmű hiányzó- és feltételezett darabjaiban: újabb, de többnyire latens értékek működnek.
A láthatatlan, az ismeretlen Én lét-kockái, vagy éppen a tudattalanban úszó, lebegő-hívódó negatívok (átfordított) pozitívumai…
Az unáris fotográfia az, amely nyomatékosan transzformálja a „Valóságot”, anélkül, hogy szétbontaná, bizonytalanná tenné azt. – A generatív nyelvtanban akkor unáris egy transzformáció, ha egy alapból csak egy újabb változatot lehet vele létrehozni. Ilyenek a szenvedő, a tagadó, vagy nyomatékosító transzformációk.
Nos, itt: Herendi Péter műalkotásaiban a kép-nyev-tan mibenlétei feloldódnak, így szabad asszociációk (ön)működése által (ön)sokszorozások is létre jöhetnek, majd külön-külön önálló életet felmutatva: változatosan alakulnak tovább…
Nem biztos, hogy tudjuk, mi is az a konnotáció, és valószínű, hogy nem jut eszünkbe naponta (sőt öt-évente sem), hogy az emfázis (avagy összetartó erő) egyféle (maga)tartás, sőt beszédbeli, viselkedésbeli megnyilvánulás, ami egy-egy képből is áradhat! Talán az unárist (az egyértelműt) sem érezzük egyértelműnek. Az emfatikus kisugárzás, a „vak tér” létezése, a belső tér-képzetek dinamikája, varázslata – és a képzelet mindenhatósága által: kimondhatatlan jelenségek teremhetnek!
Ezen jelenségeket (időnként) módunk is van „látni”. –
A vágy Kairosza (és nem Ikarosza) pedig: a művész által eltalált „megfelelő pillanat” vagy pillanathalmaz összpontosításának eredménye! –
Valóban? – Talán… – De alapjában véve, mi a jó-fene is az a Kairosz?
– – –
Brosúra, vagy portfólió?
Ki tudja, hogy épp mi a jó?
Schwarz-poetic, organic, ornament, academyc?
Underground-dal, karrier-paszulyon fel az égig?
Futura, natura, drink-túra…
Piktúra, tinktúra, punk-túra…
Glükóz, fruktóz, akt-póz…
Tegezd, kötözd, aprózd…
Pre-, futuro- vagy poszt-labilis?
Blaszfém, agyrém, vagy new-agilis?
Most bent-lelet, vagy szent kenet?
Vagy egyszerűen „nem lehet…
Klauzúra, prezúra, metódus, konjunktúra…
Prehistorikus, primordiális, axióma…
Penultima, peroxió, reflexió, metasztázis…
Mega, mega, meg a láz is… Fenomenális parafrázis…
– – –
Fotó-vers-fotó:
Kivágott faágon,
fészekben talált fotópapír,
rajta felírás: „vers”.
Kép-írás-kép!
Ki hívta elő, ki költötte, ki költi (ki)?
– – –
A mai (sok-sok művet néző) ember tudata, ha mindenféle analógián kívül helyezné az éppen megvizsgált (mű)tárgyakat, vagyis az eddig ismert dolgokat, talán egyféle ektoplazmaként** érzékelné önmagát és környezetét…
**selymes anyag, amelyet transzban lévő materializációs médium választ ki a testéből. Az ektoplazma gyakran szellem alakját ölti magára.
A fotó nem fotó. A kép nem kép. Szó sem volt róla. Szó-képről sem…
A gondolat nem gondolat…
A valóság (új valóság): nem valóság… Nincs (valóságos) megértés – és befogadás…
Minden(ki) „kevesebb”. Minden(ki) „több”. – És ezt mindenki beláthatja: a Minden: több a soknál!
K.A.S. Galéria
2017. 4. 27. – 5. 17.
(A kiállítás a Budapest FotóFesztivál keretében valósul meg.)
