Sinkó István
A cím egy idézet Tóth János operatőrtől, ez az idézet állt a Mozgó Világ 1980-as egyik lapszámában az operatőr-fotográfusról szóló műhelytanulmány elején. A szerző, Dániel Ferenc is egyike volt azoknak, akik az akkor már öt éve havilapként működő Mozgó Világ hasábjain fedezték fel a nagyközönség számára kevésbé ismerős kortárs művészeket. S nem csupán felfedezésről volt szó. A Mozgó több és más volt, mint egy kulturális kuriózumokat bemutató lap. 
Hogy milyen is volt a „régi”, az „ős” Mozgó Világ, milyen volt története létezésének nyolc évében, 1975 és 1983 között, annak megfogalmazására tett kísérletet a szentendrei Ferenczy Múzeum. A lap emblematikus voltát a mai generációk talán valamelyest megérthetik a tárlat korrekt és alapos rendezése nyomán, valójában azonban a korban való belehelyezkedéssel adós maradt a kiállítás (kurátor: Szilágyi Júlia Zsófia).
Csakis a „viszonyok” megértése és megélése során lehet tudatosítani, mit jelentett a magyar szellemi elit számára és a több ezer olvasó számára is a Mozgó Világ. A kor lapjai (a Kortárs, az Új Írás, a Nagy Világ) igényes lapszámaihoz képest vizuálisan és tartalmilag is más, merészebb, nyíltabb, kritikusabb és ilyetén módon korszerűbb volt a kultikus Mozgó. Veress Miklós, majd Kulin Ferenc főszerkesztők és a szerkesztőbizottság (többek mellett Szabados Árpád, Reményi József Tamás, Alexa Károly, Helle Mária, Szkárosi Endre, Mányoki Endre) úgy fenntartójuktól a KISZ KB-tól és az egész akkori magyar kultúrpolitikától igyekeztek függetleníteni magukat. Ennek ára a leváltások, szerkesztőségi cserék, kompromisszumok mellett egy folyamatos küzdelem volt, mint a kiállítás címéül választott Mészöly Miklós-idézet is mutatja: „Az ostromlás a dolgunk”.
A Mozgó Világ munkatársai a Bertalan Lajos utcai üzlethelyiség előtt
A lap olyan szerzőket sorakoztatott fel, akik vállalták ezt az ostromot, s Illyés Gyula (nemcsak a lapcímet adó idézetével) Mészöly Miklós, Ottlik Géza és további nagyságok voksoltak a szellemi kontinuitás, a modern európai-magyar hagyományok folytatása mellett. A lap vizuálisan is izgalmas témákat hozott be a köztudatba. A fotózásról mint a tágan értelmezett képzőművészet egy dimenziójáról e lap hasábjain tájékozódhatott először a néző-olvasó. A Mozgó tipográfiája, illetve már maga a borító (Schmall Károly remek, kétszer is megújult munkája) szembeszökően ütött el a többi kulturális magazintól. Már annyiban is, hogy számos mellékletet közölt, és – a kor nyomdatechnikájának ugyan nem legmagasabb fokán – hozott le izgalmas fotó- és egyéb illusztrációkat.
A kiállítás igyekezett a teljességet felmutatni a Mozgó Világ történetéből, végigvezeti – tablósorokon, tárgyakon, videós beszélgetéseken keresztül – a nézőt a kezdetektől a kádári döntést („Ilyen lap nekünk nem kell.”) követő megszüntetésig. Felvillantja azokat a művészeket, akik a lap illusztrációs anyagát adták vagy kritikusként, esetleg róluk szóló tanulmány alanyaiként szerepeltek a lapban. Így láthatunk Nádler István-, Ujházi Péter- vagy éppen Banga Ferenc-műveket, kis válogatást a Horus archívum fotóiból. A témák, irányzatok, szellemi műhelyek sokszínűségét mutatja a szerzői névsor a kiállítás végén. A több száz név, mely szerzőként (A-tól Z-ig, az egykori hátsó borítójának címére utalva) összeállítható az a szellemi elit, mely akkor, abban a pillanatban egymás mellett és egymásért kiállva vállalt szerepet a lap létezésében. Ugyanez az elit a rendszerváltás nyomán szétrebbent, s ma már szinte alig tudnánk tíz olyan szerzőt találni a névsorból, akik hajlandóak lennének egy fórumon egymással megjelenni.
Csoportkép (guggol Alexa Károly, balról jobbra állnak Margócsy István, Radnóti Sándor, Csoóri Sándor, az ajtóban Esterházy Péter, elöl Kulin Ferenc és Zalán Tibor)
A Mozgó Világ lehetett volna az az intellektuális habarcs, mely összetarthatta volna és egyben a rendszerváltással el is indíthatta volna a magyar szellemi élet megújulását. Nem ez történt. Marad a hiányérzet, a fragmentum, a befejezetlen és folytathatatlan múlt. Ezzel a szomorú konklúzióval hagyja el a néző a Ferenczy Múzeum alagsorát, s arra is gondol, miért épp Szentendre vállalta fel azt a feladatot, ami inkább a Petőfi Irodalmi Múzeum tiszte és kötelessége lett volna?
Ferenczy Múzeum,
Szentendre
2017. február 5-ig
