Dudás Barbara
A történet valahol 2015 őszén vette kezdetét, egy dunaújvárosi kiállítás megnyitójáról Budapest felé tartó buszúton. A kiállítás a Rendezetlen nőügyek című csoportos tárlat volt az ICA-D-ben, a kiállítók között szereplő Jagicza Patrícia és Kaliczka Patrícia pedig talán ekkor beszélgetett egymással először hosszabban. Valami elindult közöttük, barátság, kölcsönös inspiráción alapuló szakmai kapcsolat, támogatás – melynek első kézzel fogható lenyomatai alkotják a Ritual Trail to Self című kiállítás anyagát.
Egy olyan – némi túlzással – évek óta érlelődő gondolat, majd pár hónapos aktív, közös gondolkodás eredményeként megszülető kiállítás képei között áll a látogató, melyeknek létrejöttét egyáltalán nem könnyítették meg a körülmények. Családi trauma, költözés, megváltozott időpont, váratlan utazás, egytől egyig az alkotók (és a kurátor, Popovics Viktória) adaptációs képességét próbáló tényezők – melyeknek, mint ahogy azt az elkészült művek is tanúsíthatják, szerencsére nem sikerült az alkotókon felülkerekedni. A közös cél, a közös ügyért való küzdelem és a különféle magánéleti vagy sorspárhuzamok mellett talán a (figurális) festészet iránti határozott elköteleződés, a szakma iránti őszinte elhivatottság az, ami legerősebben összeköti a két művészt (ebben a kiállításban is). Patrícia és Patrícia, egymásra támaszkodva, mint partners in crime indultak el a kiállításra készülve az (ön)megismerés rögös, ám gyakran frissítően ható útján. Mindketten – eltérő okokból ugyan, de – hosszabb szünet után jelentkeztek új művekkel.[1]
Jagicza Patrícia nem először nyúlt az önarckép témájához, korábbi maszkos vagy az nézőnek hátat fordító antiönarcképei[2] után ezúttal a két kettős portrén (Doppelgänger és Melancholy) mind saját, mind alkotótársa arcát/fejét megmutatja – ám a rejtőzködés gesztusa finoman ezekben is megmarad. Patrícia ugyanis nem tükörből festette magukat, hanem – köztes szűrőként is felfogható – fotók alapján, pontosan megtervezett kompozíció babaszerű tárgyi elemeiként. A korábbi, direkt rejtőzködéssel szemben a portrékon feltárulkozó arcok – idealizáltságuk ellenére is – határozott őszinteséggel és némi szigorúsággal a szemükben tekintenek ki a képekből. Ezek a zavarba ejtő pontossággal megfestett portrék, Patrícia korábbi képeinek – mind portréinak, mind csendéleteinek – kompozíciós megoldásaihoz hasonlóan, élesen elválnak környezetüktől, a képek terét felosztó, egybefüggő sík felületek szinte kivágják őket a valós térből.
Játékosabb, ám kompozíciós elv és színhasználat tekintetében a korábbiakkal nagyon is rokon megoldásokat találunk Patrícia két másik, újfent az elrejtőzés motívumával operáló portréján (Random Tuesday, Beneath the Reef), valamint a kiállítótérben elhelyezett háromdimenziós (gipsz és 3D tollal készült) kísérleteiben – melyek a művész magánmitológiájának néhány karakteres motívumát (ilyen a korall vagy a dinoszaurusz) is beemelik a kiállításba.
Magánmitológiából Kaliczka Patrícia képein sincs hiány, sőt. Kollázsszerűen megfestett, a festési folyamat során organikusan épülő képein egyszerre van jelen az emberi test (ami ezúttal önakt vagy önarckép), a háromdimenziós tér (leginkább szobabelső, a művész saját fizikai környezete), a növényi motívum (legújabban a fagyöngy – például a Self-portrait with lambda and mistletoe című képén), a hétköznapi használati tárgy (többek között szék, váza, papucs, szennyestartó), a képi, művészettörténeti parafrázis, valamint a sokszor gesztus jellegű nonfiguratív elem. A kiállítás központi motívumaként meghatározott önábrázolás, önvizsgálat korábbi festményeihez képest hangsúlyosabbá tette (az ő esetében tükörből festett) emberi alak jelenlétét új munkáin, melyek a képalkotás folyamatának – kompozíciós és asszociációs – kezdőpontját, mintegy fókuszpontot jelentettek a művész számára. Ezek a festőien kezelt, általában be nem fejezettnek ható alakok azonban nem válnak el környezetüktől, az őket körülvevő, különböző nézőpontból és minőségben megfestett részletekkel egyenértékű elemként, közösen építik a festmények személyes terét. Ritual Trail to Sex című képének egymásra rétegződő alakjai Leonardo Vitruvius-tanulmányának ideális férfiarányait és a Vénusz-szobrok ideális nőiarányait egyidejűleg idézik, míg Self-portrait as a doctor from various ages című, talált orvosi cégérre festett, játékos önarcképén különböző korok gyógyítóinak bőrébe bújva vizsgálja saját viszonyulását az önábrázolás témájához.
Mind Kaliczka, mint Jagicza Patrícia képei az önmegismerés (rituális) folyamatának épp aktuális fázisát, a dolgok jelenlegi állását tükrözik, személyes tartalmakkal, rejtett jelentésrétegekkel, határozott döntések és véletlenszerű kísérletek eredményeivel. A folyamat (szerencsére) korántsem lezárt, sem a két sorozat – ha nevezhetem őket annak – sem a két művész közötti kooperáció szintjén. Utóbbival kapcsolatban reményemet is ki szeretném fejezni itt: öröm lenne ezt az összefonódást, együtt gondolkodást még tovább követni. A festés ugyanis alapvetően egy magányos tevékenység, önarcképet, önaktot festeni pedig talán még intenzívebb önanalízisre, befelé fordulásra kényszeríti a művészt. Úgy gondolom azonban, hogy Kaliczka és Jagicza Patrícia társra talált ebben a jó értelemben vett magányban, ami pedig minden fizikai és festészeti attitűdbeli távolságot áthidalhatóvá tesz.
Ritual Trail to Self
Stúdió Galéria, 2019. április 26-ig
[1] A művészekről bővebben itt és itt.
[2] A sorozat egy darabja 2017-ben bekerült a Kepesita Collectionbe, legutóbb pedig a gyűjtemény ötéves fennállásának alkalmából rendezett kiállításon volt látható a Gregersen Art Pointban 2018 decemberében.