Dudás Barbara 

A történet valahol 2015 őszén vette kezdetét, egy dunaújvárosi kiállítás megnyitójáról Budapest felé tartó buszúton. A kiállítás a Rendezetlen nőügyek című csoportos tárlat volt az ICA-D-ben, a kiállítók között szereplő Jagicza Patrícia és Kaliczka Patrícia pedig talán ekkor beszélgetett egymással először hosszabban. Valami elindult közöttük, barátság, kölcsönös inspiráción alapuló szakmai kapcsolat, támogatás – melynek első kézzel fogható lenyomatai alkotják a Ritual Trail to Self című kiállítás anyagát.

Egy olyan – némi túlzással – évek óta érlelődő gondolat, majd pár hónapos aktív, közös gondolkodás eredményeként megszülető kiállítás képei között áll a látogató, melyeknek létrejöttét egyáltalán nem könnyítették meg a körülmények. Családi trauma, költözés, megváltozott időpont, váratlan utazás, egytől egyig az alkotók (és a kurátor, Popovics Viktória) adaptációs képességét próbáló tényezők – melyeknek, mint ahogy azt az elkészült művek is tanúsíthatják, szerencsére nem sikerült az alkotókon felülkerekedni. A közös cél, a közös ügyért való küzdelem és a különféle magánéleti vagy sorspárhuzamok mellett talán a (figurális) festészet iránti határozott elköteleződés, a szakma iránti őszinte elhivatottság az, ami legerősebben összeköti a két művészt (ebben a kiállításban is). Patrícia és Patrícia, egymásra támaszkodva, mint partners in crime indultak el a kiállításra készülve az (ön)megismerés rögös, ám gyakran frissítően ható útján. Mindketten – eltérő okokból ugyan, de – hosszabb szünet után jelentkeztek új művekkel.[1]

Jagicza Patrícia: Doppelgänger, 2019, olaj, vászon, 80×140 cm
Fotó: Biro Dávid

Jagicza Patrícia nem először nyúlt az önarckép témájához, korábbi maszkos vagy az nézőnek hátat fordító antiönarcképei[2] után ezúttal a két kettős portrén (Doppelgänger és Melancholy) mind saját, mind alkotótársa arcát/fejét megmutatja – ám a rejtőzködés gesztusa finoman ezekben is megmarad. Patrícia ugyanis nem tükörből festette magukat, hanem – köztes szűrőként is felfogható – fotók alapján, pontosan megtervezett kompozíció babaszerű tárgyi elemeiként. A korábbi, direkt rejtőzködéssel szemben a portrékon feltárulkozó arcok – idealizáltságuk ellenére is – határozott őszinteséggel és némi szigorúsággal a szemükben tekintenek ki a képekből. Ezek a zavarba ejtő pontossággal megfestett portrék, Patrícia korábbi képeinek – mind portréinak, mind csendéleteinek – kompozíciós megoldásaihoz hasonlóan, élesen elválnak környezetüktől, a képek terét felosztó, egybefüggő sík felületek szinte kivágják őket a valós térből.

Jagicza Patrícia: Beneath the Reef, 2019, olaj, vászon, 80×95 cm
Fotó: Biró Dávid

Kaliczka Patrícia: Ritual Trail to Sex, 2019, olaj, vászon, 150×120 cm
Fotó: Biró Dávid

Játékosabb, ám kompozíciós elv és színhasználat tekintetében a korábbiakkal nagyon is rokon megoldásokat találunk Patrícia két másik, újfent az elrejtőzés motívumával operáló portréján (Random Tuesday, Beneath the Reef), valamint a kiállítótérben elhelyezett háromdimenziós (gipsz és 3D tollal készült) kísérleteiben – melyek a művész magánmitológiájának néhány karakteres motívumát (ilyen a korall vagy a dinoszaurusz) is beemelik a kiállításba.

Magánmitológiából Kaliczka Patrícia képein sincs hiány, sőt. Kollázsszerűen megfestett, a festési folyamat során organikusan épülő képein egyszerre van jelen az emberi test (ami ezúttal önakt vagy önarckép), a háromdimenziós tér (leginkább szobabelső, a művész saját fizikai környezete), a növényi motívum (legújabban a fagyöngy – például a Self-portrait with lambda and mistletoe című képén), a hétköznapi használati tárgy (többek között szék, váza, papucs, szennyestartó), a képi, művészettörténeti parafrázis, valamint a sokszor gesztus jellegű nonfiguratív elem. A kiállítás központi motívumaként meghatározott önábrázolás, önvizsgálat korábbi festményeihez képest hangsúlyosabbá tette (az ő esetében tükörből festett) emberi alak jelenlétét új munkáin, melyek a képalkotás folyamatának – kompozíciós és asszociációs – kezdőpontját, mintegy fókuszpontot jelentettek a művész számára. Ezek a festőien kezelt, általában be nem fejezettnek ható alakok azonban nem válnak el környezetüktől, az őket körülvevő, különböző nézőpontból és minőségben megfestett részletekkel egyenértékű elemként, közösen építik a festmények személyes terét. Ritual Trail to Sex című képének egymásra rétegződő alakjai Leonardo Vitruvius-tanulmányának ideális férfiarányait és a Vénusz-szobrok ideális nőiarányait egyidejűleg idézik, míg Self-portrait as a doctor from various ages című, talált orvosi cégérre festett, játékos önarcképén különböző korok gyógyítóinak bőrébe bújva vizsgálja saját viszonyulását az önábrázolás témájához.

Kaliczka Patrícia: Measuring the immeasurable, 2019, olaj, vászon, 150×120 cm Fotó: Biró Dávid

 

Mind Kaliczka, mint Jagicza Patrícia képei az önmegismerés (rituális) folyamatának épp aktuális fázisát, a dolgok jelenlegi állását tükrözik, személyes tartalmakkal, rejtett jelentésrétegekkel, határozott döntések és véletlenszerű kísérletek eredményeivel. A folyamat (szerencsére) korántsem lezárt, sem a két sorozat – ha nevezhetem őket annak – sem a két művész közötti kooperáció szintjén. Utóbbival kapcsolatban reményemet is ki szeretném fejezni itt: öröm lenne ezt az összefonódást, együtt gondolkodást még tovább követni. A festés ugyanis alapvetően egy magányos tevékenység, önarcképet, önaktot festeni pedig talán még intenzívebb önanalízisre, befelé fordulásra kényszeríti a művészt. Úgy gondolom azonban, hogy Kaliczka és Jagicza Patrícia társra talált ebben a jó értelemben vett magányban, ami pedig minden fizikai és festészeti attitűdbeli távolságot áthidalhatóvá tesz.

 

Ritual Trail to Self

Stúdió Galéria, 2019. április 26-ig

 

 

[1] A művészekről bővebben itt és itt.

[2] A sorozat egy darabja 2017-ben bekerült a Kepesita Collectionbe, legutóbb pedig a gyűjtemény ötéves fennállásának alkalmából rendezett kiállításon volt látható a Gregersen Art Pointban 2018 decemberében.