Deák Csillag: Felhőfogó
Írásom címét Incze Mózestől loptam. Meztelen felsőtestű kisfiú romos fal előtt, sivár környezetben egy tálat tart a kezében. Első látásra az ugrott be, csak nem aranyat mos a gyerek? Közelebb lépve a képhez láttam, a megfoghatatlant tartja kezében. Nem Atlaszt, nem a Földet, az eget tartja tányérjában. A gyerek fején is felfedezhetünk egy piciny türkizkék égdarabot Felhőfogó (2015). A tisztaság és a remény halhatatlan. Látjuk az Incze által oly gyakran használt motívumot, a vörös fonalat, a szalagot, mintha a festő az egész világot körbe akarná ölelni. Ez hol félkör, hol karika vagy aura jelzéseként jelenik meg, hol véd, hol megköt, néhol rejtve, búvópatakként csak éppen hogy előbukkan a kép egy részletében vagy akár négyszögesítve.
A kiállításon a 2015-ös Vásárhelyi Őszi Tárlaton az Új művészet díjával kitüntetett triptichon, a Tisztító (2015) című is szerepel. Incze a figuralitás felől teszi fel a lét kérdéseit, amelyek az élet folytonosságát és reménytelenségét, gyakran röghöz kötöttségét járják körül. Egy nő, egy anya portréján keresztül látjuk a mindennapok tárgyi környezetét, a magánmitológiát, amely korunkhoz köti a képet, miként lesz valamiből jel, miként is kapcsolódunk a világhoz, az információs sztrádához. A legtöbb képen nincs centrális tér, a történet és az esemény egyidejűsége köti össze a képeket, logikai struktúrájuk válik uralkodóvá. A látvány összetett, akár a pók szeme. Incze mindent egyben lát, ha megtörtént, ha nem. Álom és valóság keveredik, a természeti kép, mint egy filmkocka, kivetítődik egy elöltöltős mosógép ablakára, egy alvó ember batyujára (Csukott szemmel, 2016), egy ember agyába, egy kisfiú két tenyere közötti térbe.
Mintha egy Reneszánsz Páholyban lennénk, ahol a reneszánsz gondolatiság az otthonos, ahol a modern és az antik, a biblikus és a hétköznapi témák ötvöződnek, kapnak új jelentést. Személyes reneszánsz ez, a művész és a befogadó részéről egyaránt. Nemcsak újjászületés, hanem újjáteremtés is. Incze Mózes, a figuratív festészet megújítója, az emberhez lép. Mozaikos perspektíváival az emberi test és a tájképek kerültek figyelme középpontjába, méltóságteljes jeleneteit visszarántja a hétköznapokba. Festményein gyakran feltűnnek a mai korhoz kötődő tárgyak, a kábel, a pendrive, a hangszóró, a konnektor, a társadalmi elidegenedést és a technika uralkodását, függőségünket a technikától, de a kapcsolat szükségességét, és hiányát is hangsúlyozza (Korlátolt kilátás, 2016).
Incze képei misztikus belső fényt áraszatnak a sötét tónusok ellenére. Önmagukba zárt figurák, a környezet lesz élettelivé, ez sugárzik be a figurákba is, bennük van a változás lehetősége, képessége. A dimenzióváltások természetesnek, csillagegyüttállásnak, párhuzamos világnak és időtlennek hatnak, hol foltosan, hol olajosan csillogón, aranyszínben, hol robbanásig feszítve, gördítve a látványt. Ecsetvonásai nyomán színnel teli, fölemelő és lebegő, éghez közeli világ tárul elénk. Nem a figurái, tárgyai lebegnek, hanem az a tér, amelyben megjelennek. Képi világa reflektál a mai valóságra, így lesz kortárs festő, akinek gyökerei, világlátása ugyan a reneszánszból ered, de a szmogot is belélegzi, a mulandóság vert aranyait forgatja, nem törődve azzal, hogy azok mennyit érnek. Felhőfogó.
Kölüs Lajos: A csendből kiszökött hangok
Kis csodát látunk Incze Mózes kiállításán, kétszeresen is. Az egyik mű címe: Kis csoda (2016), a vonal fölé emelkedik a láb, rés keletkezik a test és a föld között. A fiatalság felhőjárását meg a hit erejében bízó kortalan szellem vonását fedezhetjük fel, ahogy az összekötözöttség ellenére a mindennapokon túllép és túllát, a jóra való reményt hordozva. Azzá lehet, akivé szeretne válni, akár istennel vagy isten nélkül. A második csoda a képek együttese, a nagy táblaképek és a miniatűrök hangulata, látványa.
Átnyúl egy kézfej a falon, megtöri a csendet, egy követ ejt el a fodrozódó vízbe. A csobbanás előtt vagyunk A csend vége (2015) című képen. Ismét a rés, ezúttal a falban, ezúttal is a lebegés, a kő se lent, se fönt, még nem ért célba, úton van. Incze Mózes is mozgásban van, jönnek az újabb motívumok, Bekerítve, Csukott szemmel, Eső után. Incze öniróniája is emberi, hagyja kilógni a lólábat, a ló jobb mellső lába zsinórokba fut, mint valami fúria fejéből a kígyók. Elegáns lépés. Miként is kommunikálunk a világgal, kapcsolódunk-e vagy inkább kapcsolatlanul botlunk, botladozunk, keressük a helyes lépést, a ritmust, keressük önmagunkat.
Az Ég felhőkkel (2016) című kép mintha a Felhőfogó folytatása lenne, valaki levette maszkját, kezében tartja, és arca helyén kék eget és felhőket látni. A természet és a világ ott van bennünk, nem tudunk elszakadni tőle, akkor sem, ha maszkot hordunk. Folytatódik a Folytatás előtt (2016), egy megfeszülő, görnyedő hátat látunk, a nő valamit mos, facsar a két kezével, mellette egy tál leves. A tál alól kígyóként előretörő dugalj és zsinórja a kapcsolat lehetőségét, de ennek meg nem valósulását is hangsúlyozza. A térdeit felfedő nő mintha várna valamire, az ételre, arra, hogy lábait valaki megmossa. A nem létező lábait, amelyek most csonkán néznek ránk a képről. Incze képalkotási módszere az asszociációkra épít, hogy a képet néző tekintete majd összefűzi a kép részleteit, a néző tekintete fejezi be a művet, fejti meg a látványt. A gondozás, a gondoskodás, az összetartozás és a magány dermesztő pillanatát látjuk, a kiszolgáltatottságot, az ember esendő életét. Talán egy embert látok, két testhelyzetben, a magányt tűrő, elviselő embert, a túlélőt.
A Remény (2016) című képen a fényképezőgép olyan erőtérbe kerül, amely révén a tárgy szárnyas angyallá változik, fölötte az ovális felhő, mint glória. A gép lebeg, szállni készül. Mit kap el a pillanatból a gép, mit őriz majd, amire idővel emlékszünk, legyen az kedves vagy kevésbé kedves, szomorú emlék. A gép bennünk is ott van, szemünk is őriz valamit, mi vagyunk a gép, mi akarunk szárnyalni, irányt váltani (Irányváltó, 2016 )? Incze színei rozsdásak, rézbe, aranyba, homokszínbe hajlók, kékek, feketék, testszínek, foltosak, a folytonosságot tagadók, tereket és időt átszelők. Ezek a színek egy rozsdatemetőt, egy roncstelep világát is idézik. Mintha a végítéletre várnának Incze figurái, csendben, el- és otthagyottan, élőhelyük háborítatlan, őserdei kilátással.