Jutta Obenhuber és Mamikon Yengibarian kiállítása
Muladi Brigitta
Jutta Obenhuber és Mamikon Yengibarian nem először állítanak ki itt együtt, habár a munkáikban mélyebben kell kutatni az összefüggések után, túllépve a festő és szobrász nyilvánvalóan eltérő tér, és eszközhasználatán – Mamikon és Jutta nemcsak abban hasonlítanak, hogy formai sokféleség jellemzi munkáikat, hanem abban is, hogy egyszerre hatnak az értelemre, és az érzelemre; adottságuk, hogy mindketten külföldiek, éppen Magyarországon vannak, nyilvánvalóan vonzódásukat fejezi ki, s ittlétük nem csupán véletlen.
Kiállítási enteriőr Yengibarian Mamikon műveivel, Vizivárosi Galéria
Véletlenek pedig vannak. Így került a kezembe itt nem messze a Margituccakilenc nevű új budai romkocsmában a Diófa antikvárium mint együttműködő partner – egyik könyve – miután éppen heroikus küzdelmet folytattam a két művész kiállításának elemzésével. A könyv nevezetesen – erős retróhangulatot hordoz, de nagyon aktuális – Zoltai Dénesnek, egy a hetvenes évekből való értekezése Az esztétika rövid története. A Walter Benjamin, Marx és Hegel által ihletett tézisek mellett a romantika korának két nagyon aktív német teoretikusának, az Atheneum lap alapítóinak, August Wilhelm és Friedrich Schlegel testvérpárnak az írásaira való hivatkozások nagyon ide illettek. Nemcsak mert Jutta új munkái ihletettek a romantika korától, hanem azért is mert a világban zajló, a nemzeti érzületekre ható ijesztő mozgalmak és a szűkebb társadalmi kulturális környezetünk feldolgozhatatlan, igazodási kényszert hozó történései, mindkét alkotóból kiváltják a romantikus magánykeresést, az elvonultságot vagy éppen a múltba fordulást, egy saját, autonóm, ugyanakkor kommunikálni vágyó, mindenre nyitott világ monomániás, folytonos építését, fejlesztését.
A progresszív univerzális költészetet taglaló fejezet akár teljes egészében ide illene, különösen ez a mondat: „A romantikusok jól sejtették: a polgári társadalom szellemi-kulturális közegében az az állandó veszély fenyegeti a művészetet, hogy formavilága akadémikusan megmerevedik és kiüresedik, hogy alkotásaiból kihal a műtárgyat igazi műalkotássá avató eleven szubjektivitás.” Ez az eleven szubjektivitás az, ami az itt látható munkákat is élteti. S nem véletlen az sem, hogy a festett fa műveiben Jutta a romantika felől közelíti meg a saját művészetét – vagyis az eleven szubjektivitást és művészi szabadságot olyannyira komolyan veszi, hogy az egyébként elkötelezett absztrakt művésznek tűnő alkotó egyszerre romantikus tájképek festőjévé lesz.
A romantika, Goethe és Schiller legendás kora, a titkokat hordozó fenséges tájak felfedezésének, bejárásának sötéten negédes időszaka, amelyben a Rajna mint egy misztikus centrum, hatalmas ismeretlen fluidum vonzotta a magányos lelkeket, nyelte el a mély sóhajokat. Karoline Günderrode egyike volt azoknak a romantikus hősnőknek, akik a férfiak világában igyekeztek maguknak helyet találni, és akinek küzdelmes élete, költészete magával ragadta Juttát, és amikor épp az Amazonas partján inspirálódott, távol és mégis közel a nagy német nemzeti folyótól, a kisteremben látható négy fa festmény ötlete fogant meg benne. Amely négy alkotás aztán rögtön össze is köti ezeket a látszólag különálló műcsoportokat a nonfiguratív műveivel – a talált, a számos időréteget magában hordozó öreg fa strukturált matériája, a folyó hordta uszadékokra is utalva, s az új faanyagra festett egyszerű impresszió, amit az utazó hangulatként fogad be. Ez a kiemelt strukturális látásmód tér vissza, van jelen a vászon munkáin is, amik a képkészítés új útjainak kereséséről szólnak.
Kiállítási enteriőr Jutta Obenhuber műveivel, Vizivárosi Galéria
Jutta Obenhuber művei első látásra igen sokfélék, mintha nem is egy művész munkái lennének. Az egyik falon egy fonalakból álló képet látunk, a másikon egy hullámvonalas, színes festményt, aztán a már említett (nekünk, magyaroknak) Bálint Endrére emlékeztető festett famunkákat, majd egy selyemképet.
Ha a vizualitás felől közelítenénk meg a műveit, nem jutnánk messzire, de Jutta ellentétes fogalmai: a közelség-távolság, az üresség-telítettség, az egyszerűség-titokzatosság kapcsokat képez közöttük.
A szöveteknek látszó alkotásokban a művész a festészetnek az inverzét hozza létre. A vásznakat dekonstruálja, ahelyett, hogy ráhordaná a festéket, ahogy azt a ő szétszedi – visszafejti, kiüresíti a vásznat. A szálakat kihúzva belőle, a látható mögötti struktúrát fedi fel, ahogy a szálak egymásba fonódva a matériát alkotják. A megmaradt vázba pedig beleteszi a saját anyagait – így egy teljesen egyedi hatást és színkompozíciót teremt, ami transzparens, egyszerű, visszavezet az origóhoz, ugyanakkor meghökkent és kimozdít a megszokott ritmusunkból. Ha rápillantunk, akkor szinte egy hangszer húrjait – vagy egy rajzolt ritmusképletet látunk.
Kiállítási enteriőr Yengibarian Mamikon műveivel, Vizivárosi Galéria
Újra idézném Zoltay Dénest: „A zeneiség elve… már lényegesen több mint annak az emocionális többletnek a felismerése, amely többé-kevésbé valamennyi művészeti ág és műfaj alkotásaiban jelen van, s amely egyik konstitutív (lényeget alkotó) eleme a művészi ábrázolás szükségképpeni emberközpontúságának, mimetikusságának, a befogadás egész embert mozgósító, katartikus hatékonyságának. A romantikusan értelmezett zenei formálás eszményítése végső soron világnézeti jellegű: a prózai valóságból a „tiszta” bensőségességbe menekülés programját tartalmazza.”
Ezen a ponton érünk át Mamikon Yengibarian műveihez, megerősítve, hogy mindaz a romantikus útkeresés őt is jellemzi, amiről eddig beszéltünk, a bevett struktúrákról és a megszokásból való kimozdulásról, kimozdításról –
Mamikonra is messzemenőkig érvényes. A zenéhez a zeneiséghez való viszony talán nála erősebb.
Nemcsak azért mert alkotás közben zenét hallgat, s szinte beépülnek a műveibe a zenei ritmusok, hanem azért is, mert a teret is úgy használja rendezés közben, mint egy kottafüzetet. Amikor a térben gondolkodik ritmusokat, a tér és a művek együtt-rezgését keresi.
Fontos számára az aktuális intellektuális és érzelmi állapot kifejezése, az aktuális flow (folyamat) amit nemcsak a plasztikák megformálásával, hanem a térben elfoglalt helyükkel, viszonyaikkal is igyekszik azt megragadni, kifejezni, átadni.
A kétpólusú, ellentétekre épülő építkezés – ami itt most nagyon hangsúlyozottan, ugyanakkor rejtetten van jelen – sokféle eszközzel fejezi ki, s egyfajta feszültségteremtésre használja.
Feszültségteremtésre – amely benne munkál, amikor alkot, és a feszültség kifejezésére, ami a belső történések, az emlékezetből előkerülő, távoli otthon, a spiritualitás, és a külvilág eseményeinek szorítása, a jelen történései és az egyén nyugalomra törekvésének aszinkronitása okoz.
A zeneiség – a ritmusok – a vonalak, – a formák rezgésbe hozása, az anyagok tulajdonságaival való játék: az ólom keményen fénylő puha anyaga, a kézben olvadó méhviasz, mind eszközei ennek.
Ha a művek térbeli elhelyezkedésükkel és anyagi tulajdonságaikkal egyfajta bizonytalanságérzetet keltenek – furcsa rezgéseket indítanak el a befogadóban – olyasmikkel, mint a homogénnek látszó ólomfelületeken rejtélyesen vibráló fény, a megbillenő statikájú tartószerkezetek, vagy egyáltalán az, hogy a ház-otthon-biztonság hármassággal jellemzett szerkezet helyett egy inogó, falak nélküli – keskeny lakhatatlan, ugyanakkor a végtelen felé nyitott objetumcsoporttal találkozhatnak – az mind nem véletlen.
Kiállítási enteriőr Jutta Obenhuber műveivel, Vizivárosi Galéria
Az sem véletlen, hogy az otthonosság nélküli falu közepén – egy bizarr bizánci ereklyét idéző – levágott nagylábujjú, megcsonkolt lábat látunk, (szándékoltan a mai európai átlagpolgár lebénultságának állapotára utalván) egy ridegre formázott, de a kéz melegétől megolvadó méhviasz-párnán.
Mindaz, a szépség és keleties pompa, amit elődeink leírtak már a múlté, a mai világunkban többirányúan terhelt, ami messziről nyilvánvalónak tetszhet, az közelről megkérdőjeleződik, folyamatosan változik.
A titkok mintha hozzáférhetővé váltak volna ugyan, de nem hozták el a várt megváltást, a világ egyre zsúfoltabb, másrészt üres burok – biztos falak nélküli otthon. Történetünkben az új és a régi összekeveredik, a múlt jelenné válik, a felépítés és a leépítés egybemosódik…
