Mayer Éva: Lélekterek című kiállítása
Molnár Ani Galéria, 2015. IV. 17–VI. 19. Tolnay Imre
Mayer Éva: Lélekterek III, 2015, vegyes technika, giclée nyomat, 105×103 cm
Esti városlátképeket látunk Mayer Éva kiállításán, de a megjelenítés módja itt most többrétegű, ha úgy tetszik vizuális és szociális Bábelünk több nyelvét és hangját halljuk. Az impresszionizmus az egyik „képi frekvencia”, mely eszünkbe jut Mayer Éva „városképei” kapcsán. A 19. század végének izmusa több szálon indította útjára vizuális forradalmát: kivonult a természetbe, hogy annak jelenségeit újraértelmezve ossza meg benyomásait, de a nagyvárost, annak utcáival, katedrálisaival és kocsmáival, öltözőivel és bordélyházaival együtt is feltárta és elénk tárta szokatlan, friss könyvként, s mindezt új közelítésben, a fotóval a versenyt felvéve, a pillanatot megragadva.
[rétegek másként] Mayer Éva nem a hagyományos képépítéssel viszi egymásra rétegeit, hanem – ezt a layer-actiont tudatos rítusként, kortárs szakrális cselekedetként művelve – először üveglapokra fest, beszkenneli azokat, majd a munkát számítógépen fejezi be, a színek a transzparencia révén többször változnak, rétegképzésének eredménye így részben számára is meglepetés – misztérium. Olykor gézbe is csavarja az üveglapot, és úgy világítja be. A rétegzés, a felnagyított kezek, a közelről nagy, távolról apró szentjánosbogaraknak, mikro-kozmoszoknak tűnő ablakok mind szimbólumok tehát, a nagyvárosi lét spirituális jelképei. Ugyanakkor a ház nem ház, a lámpák nem lámpák, a város nem város, hanem Mayer Éva lélek-anatómiájának, ha úgy tetszik, Éva könyvének lapjai.
[lélek és tér] A festett, beszkennelt üveglap-képek matt papírra nyomtatva tüzes színvilágot eredményeztek, ezek a fényes árnyalatok szorosan kapcsolódnak az alkotó szándékához: a falra került munkák a reklámoktól megtévesztőn ragyogó nagyvárosok hangulatát idézik, mégis magukon hordozzák Bizánc fényét, a mennyei Jeruzsálem ragyogását is. A munkák egy része szöveget is tartalmaz, a tízparancsolat Braille-írással készült átiratát. A metropolisz mikro-makro rétegeire, annak rendszerét kicsit minden értelemben felülírva helyezi rá egy „másik nyelv” szövegének szövetét a művész, aki tudja, hogy a világtalanoknak szánt írást sem minden érintett érti-érzi. Miként az itt most Braille-írással leírt törvényt és az Igét is csak az hallja, akinek van füle a hallásra1, ugyanakkor a titokba be nem avatottakhoz szól inkább példázatokban az Úr.2 A kiállított művekben felfedezhető motívumok, többek között az ablak, a kezek, a Braille-írás egy olyan folyamatra utalnak, mely során a vakon tapogatózásból, egy hittel, lélekkel teli élettér („lélek-tér”) kialakításáig juthatunk el – olvashatjuk a kiállítás bevezetőjében3. A szimbolika azonban arra is utal, hogy a „látva látáshoz”, „színről-színre látáshoz”, a kód megfejtéséhez a kőtáblába is vésett metafizikus erőkre találás segíthet.
[világ, világok, világtalanságok] Nyelvünkben a világ többjelentésű szó, életterünkön-közegünkön kívül a nagyvilágot és fényt is jelent(het). A világtalan bizonyos olvasatban fény nélküliségre, fény-hontalanságra is utal, aki a belső fényből él spirituális értelemben. A tárlat megnyitóján megidézésre került Baudelaire egyik írásában az éjszaka „felfrissítő sötétsége, a belső ünnep, a szorongástól megszabadító éjszaka” ambivalens, érzeteket-képzeteket kelthet, de talán olvasni-tájékozódni is segít, akár a Braille-írásban is4. Mayer Éva színes fényfoltjai sűrűsödőn-ritkulón, lágyan fedik egymást, az egymáson heverő fényrétegek valóban lélek-terekbe engednek: sötétségük fényt őriz, mint a megfeketedett fotópapír vagy a camera obscura „lelke”. Furcsa, de személytelennek látszó ablakainkban ott ragyoghat az univerzum személyessége.
