Egy triangulum hangjai

Meese, Ereklyék a rotundaból

Filozófiai kérdéseket vet fel és jár körbe a Ludwig Múzeum Anarchia. Utópia. Forradom. című kiállítása. Miként lehetséges egyszerre rombolni és építeni, hogy a rombolásból ne legyen utópia, a forradalomból kiúttalanság? Mi legyen az emberrel, aki esendően él a jelenben, de rájön, esendősége nem természetes, védtelensége rabság, és önmagát kell meghaladnia, sőt olykor feláldoznia? A művészet örök kérdése is ott lappang a tárlaton, mikor van előre, mikor van hátra, és hogyan keverednek össze ezek a kérdések, válnak megvalósíthatatlan látszattá, kikerülhetetlen gáttá, csomóvá, fekéllyé az ember testén és lelkén (Barbara Caspar: Iránytű nélkül, 2004; Jonathan Meese: Ereklyék a rotundából, 2007). Valamerre mozdulni kell, irányba és szélbe állni, mert a jelen elviselhetetlen koloncként lóg a művész, az ember nyakában (Ladik Katalin: A partizán lány indulója, 1979). Szabadulni szeretne ettől a kolonctól, hogy futása szabad és felemelő legyen, még akkor is, ha nem talál követőre vagy követőkre (Simonyi Emő: Lefejezés, Felemelkedés, Forradalmi etűd, Felvilágosodás, 2012-2013). Kiválasztott vagy? Többet látsz, mint mások? Felismered a hamist és a hazugságot, ami körötted él a világban (Január Herceg Tova: Zászlók I-V., 1999)? Spontán lázadsz ellene? Létezésed lesz a fennálló rend, tekintély, intézményes művészet cáfolata? Sors és sorstalanság jellemez egyszerre, mert az összefüggések felismerése kényszerít arra, hogy cselekedj (drMáriás: Zselés kalap, 1992).

Jonathan Mesee, Bivalyszőr anya, 2001

Jonathan Mesee szerint: A következő nagy forradalom nem az utcán zajlik majd, hanem a művészetből jön. A polgári engedetlenség valahol már rég megjelenik a művészi alkotásban, miközben még nincs forradalmi helyzet, és sokszor követi is a művészet a forradalmi változásokat. Követ és lendít egyszerre. Lokalitás (Jörg Schlick: Stájerország ma, 1992) és univerzalitás (Jörg Schlick: Mao Tse Tung, 1995) értékei jelennek meg a bemutatott alkotásokban. Nem figyelni rájuk lehetetlen (Jonathan Meese: Bivalyszőr anya, 2001). Ezek a művek radikálisak, honvesztők és hontalanok egyszerre, mert mindvégig szemben állnak a hivatalos irányzattal, szemlélettel és értékekkel (Martin Kippenberger: Ne ébredj fel, Apa, 1994). Paradigmák és megszólalási technikák, formák változásait (Jörg Schlick: Pszeudo-isochromatikus táblák a színérzékeléshez, 2005; Jonathan Meese: Stalinietsche de Large, 2006) figyelhetjük meg. Módszerek és kontextusok egymásra találását és olthatatlan ellentéteit mutatják fel az alkotások. Valami nem jól működik, valami baj van a világban. A tudatosság és ösztönösség művészi harcát, rejtvényeit és megoldhatatlan ellentmondásait: milyen is és milyenné legyen a világ, a jelenvaló? Marko Brecelj Koper város választási kampányáról készítette el egy egész termet betöltő installációját (Akácok, 2014).

Kippenberger, Ne ébredj fel, Apa, 1994

Elmélet és gyakorlat csatáját is látjuk. Művészi víziókat és a realitások hétfejű sárkányait (Hejettes Szomlyazók: Oltár, A föld alól is, Dobd ki a tévét, 1989). Létezik önkritikus művészeti anarchizmus? A művész felszámolja önmagát? Jörg Schlick hétköznapi embereket kért fel, hogy fessenek az ő nevében. Mindvégig a szabadságról folyik a diskurzus. A szabadság szabad megszólalási lehetőség és helyzet. Opció, amelyet nem mindig váltunk valóra. Pusztán a kifejezés, az óhaj kevés. A hitelesség is, ha nem párosul művészi megformálással. A szabadság tehát a művészi kifejezés alfája és ómegája (Frey Krisztián: ’68 Augusztus, 1968; Ladik Katalin: Szünet a forradalmi munkában, 1979). Mikor válik valami csak ötletté, fintorrá, kényszerű és szatirikus gesztussá, plakátszöveggé és képpé, és mikor lesz ugyanezen gesztus megdöbbentő katarzissá a megformálása által (Szombathy Bálint: Lenin Budapesten, 1972-2010)? Az egyik teremben csak drMáriás művei láthatók. Korábbi képei a közhelyet járják körül, elvontan (Ebéd, 1988; Pohárban, 1989; Jéghegy, 1990; Halott fotel, 1991), legújabb művei szintén a közhely világába, mindennapjainkba visznek (Bérházpolippá változó APEH-adminisztrátor, 2007). Szatirikus kifejezési módját megtartva drMáriás politikusok parafrázisait hozza létre (Sztálin Jackson Pollock műtermében, 2014; A Szabadság szobor Moszkvába költözött, 2013).

Brecelj, Akácok – részlet

Már az a kifejezés is nonszensz, hogy közép-európai. Rudolf Kucera könyvében¹ foglalkozik a nemzeti mítoszokkal és előítéletekkel, a tisztán nemzeti állam kialakításának eszméjével, kritikai analízise kitér a kisebbségi viszonyokra is. Si-La-Gi Bocsánatkérés (2008) című alkotása a nemzetek egymásközti megbékélését vizionálja. Szombathy Bálint: Jugoszlávia dekonstrukciója (1974-2011) az államszövetség szétesését ábrázolja. Hans Kupelwieser: R 14/2 szobor (2014) című műve porszórt alumínium, pirosra lakkozott színben. Totálkár. A szabadság másik oldalára világít rá az alkotás, egyben fényesen csillogó felületével megidézi a sebességet, a mobilitást és a halált is.

Hans Kupelwieser

Az utópia, sehol-hely, az a hely, ami nincs, ami nem a megszokott lét terrénuma, ami valami más, mint a valóság². A tárlaton bemutatott művek sehol-helyen születtek, önmagukban hordozzák az utópiát, miközben a forradalom utópiájával számoltak le. A mai világban az alárendeltséget felváltja az egyidejűség és a mellérendelődés. Ez nem automatikusan következik be, és küzdelemmel jár. Kivel ülünk és kivel állunk szemben, gyakran önmagunkkal (Kippenberger: Happy End Franz Kafka Amerika című művében, 1996). A modern triangulum egyik szögében nyitott. Kérdés, hogy a három elem (anarchia, utópia, forradalom) közül melyik két elem találkozásánál látjuk, vesszük észre, tűrjük el vagy igényeljük a nyitottságot.

A nyolcvanas évektől egészen napjainkig ívelő időszakot átfogó, térben pedig döntően Kelet-Közép-Európára fókuszáló kiállítás a címében (Anarchia. Utópia. Forradalom.) megfogalmazott gondolatot dolgozza fel. A kiállítás apropóját nemcsak a vasfüggöny leomlásának idén ünnepelt 25. évfordulója adja. Fontos inspirációt jelent a kortárs művészet folyamatos önreflexiója, amely azt vizsgálja, elindítója-e a művészet lényeges társadalmi, politikai változásoknak, vagy inkább reagál rájuk. A kiállításon a következő művészektől láthatók alkotások:

APSOLUTNO | BASKA Barbara | Marko BRECELJ és a Puha Terroristák (the Soft Terrorists) | Barbara CASPAR | drMÁRIÁS | EL-HASSAN Róza | Hejettes Szomlyazók | Január Herceg | Martin KIPPENBERGER | Hans KUPELWIESER | Katalin LADIK | Jonathan MEESE | Manfred WOLFF-PLOTTEGG | SI-LA-GI | SIMONYI Emő | Jörg SCHLICK | SZOMBATHY Bálint | Zoran TODOROVIĆ | Slaven TOLJ | V. MÁJERSZKY Róbert | Peter WEIBEL

Anarchia. Utópia. Forradalom.

2014. 10. 17 – 2015. 01. 04.

Ludwig Múzeum